A padlizsán őshazája Ázsia. Ennél pontosabban nehéz meghatározni, bár a botanikusok jó része egyet ért azzal, hogy valószínűleg Délkelet-Ázsia lehetett a padlizsán bölcsője, lévén, hogy ezen a vidéken található meg a legtöbb válfaja ennek a gyümölcsnek. A padlizsán ugyanis – a paradicsomhoz hasonlóan – rendszertanilag a gyümölcsök közé tartozik, de igazi helye mégis a zöldségek közt található.
A padlizsán egész Ázsiában már az i.e. III. század környékén nagy népszerűségnek örvendett, kedvelt alapanyaga lett az indiai konyhának, Japánban is előszeretettel használták, ma is az öt legfontosabb zöldségük között tartják számon a padlizsánt. Kínában az i.e. V. században már a konyhakertekben nevelték a padlizsánt, és a koreaiak is nagyon hamar megszerették. Ahogy a padlizsánt egyre több helyütt kezdték el termeszteni, úgy változott, alakult, s a kezdetekkor még kicsi és tojásdad gyümölcs lassacskán átformálódott.
Az arabok a VII. században találkoztak az ázsiai növénnyel, és egy évszázadra rá – nekik köszönhetően – Európában, pontosabban Spanyolországban is színre lépett a padlizsán, amelyre utaló első írásos emlék egy cordobai naptár, melyben a padlizsán ültetésére vonatkozó tanácsok találhatóak.
A tojásgyümölcs azonban a spanyol jelenlét ellenére nem hódította meg rohamos ütemben Európát. Itáliában csak a XII. században vált ismertté, amikor a spanyoloknál már rengeteg receptben említésre kerül a padlizsán. Igaz, hogy utána viszonylag hamar meghonosodott a csizma déli csücskeiben, főleg Szicíliában, ahová az arabok vitték magukkal a növényt, amelyről a legkorábbi említést egy 1309-ben keletkezett dokumentum tartalmazza. Ebben azt írják, hogy az úgynevezett melingianas növényt tökkel együtt termesztik a palermói kertekben.
Talán a nadragulyával való rokonság okán, talán azért, mert néhányan betegek lettek az éretlenül fogyasztott padlizsántól, a növény – hasonlóan a paradicsom kálváriájához – igen sokáig nagyon rossz hírnévnek örvendett. Mérgezőnek vélték, okolták az epilepsziáért és a lepráért, s épp ezért nagyon sokáig csak díszítésre használták a több színben is fellelhető, fényes héjú gyümölcsöket.
A mala insana, azaz őrült alma néven is ismert és félt gyümölcsöt azonban előbb-utóbb mindenütt megszerették és beillesztették a hétköznapjaikba. A ma ismert, Carl von Linné svéd botanikus által adott hivatalos nevében azonban visszaköszönnek még a kora középkor babonái. A Solanum melongena ott hordozza magában a gyümölcsre korábban rásütött bélyeget, amelyre szerencsére ezen kívül már semmi nem emlékeztet.
A padlizsán Amerikába a XV. század folyamán a portugál és spanyol felfedezőknek köszönhetően jutott el, ahol Mexikó környékén viszonylag hamar meg is honosodott. A növény a XVI. században a Karib-térségben is megjelent, ugyanis a spanyol konkvisztádoroknak hiányoztak az otthoni ízek, így az Európából érkező ellátmány egy részét hamarosan helyben is megpróbálták termelni. Érdekes, hogy az évszázadok óta Európában termő padlizsánnal sok európai nemzet csak az Újvilágban találkozott először.
Az európai uralkodók közül XIV. Lajos francia király volt az, aki nagyon kedvelte a padlizsánt, de csak mint dekorációs elemet. Enni még ekkortájt sem merték, mert attól tartottak, hogy aki padlizsánt fogyaszt, azt elviszi valamilyen rejtélyes láz. Európa nagy részén egészen a XVIII. századig a padlizsán nem is volt képes megmutatni magát a konyhákban. Aztán a francia felvilágosodást követően szinte minden akadály elhárult előle.A ma ismert padlizsán színe és formája igen sokféle lehet. A legismertebb a lilás-fekete héjú, de létezik halványzöld, sárga vagy vöröses héjú padlizsán is. Formájában is igen változatos a padlizsán-világ, a kicsi tojásdad alakútól kezdve a hosszúkás keskenyig sokféle formában és méretben találkozhatunk vele. A tojásgyümölcs magjai ehetőek, héját szintén nem feltétlen kell lehámozni, viszont zöld kocsánya nem ehető.
Forrás: Mindmegette
