Ha a szőlő beszélni tudna – és elmesélhetné történetét -, valószínűleg az emberiség egész históriája kirajzolódna az indákhoz hasonlóan szerteágazó, hosszúra nyúló elbeszéléséből.
A nagyszemű, ropogós, gyakran mag nélküli, édes csemegeszőlők – legyenek halványzöldek, rozé árnyalatúak vagy mély bordók – frissen fogyasztva a legízletesebbek. A vékonyabb héjjal és magasabb cukortartalommal rendelkező borszőlők sokféle fajtájából pedig remek borok, sherryk, borpárlatok, pálinkák készülnek. Nem is szólva a szőlőből nyert különböző gyümölcslevek, lekvárok, zselék, a süteményeket gazdagító mazsola, sőt a szőlő magjából sajtolt, rendkívül jótékony hatású olaj élvezetéről, illetve a salátákat ízesítő vörös vagy fehér borecet használatáról!
A szőlő (tudományos összefoglaló nevén: Vitis) termesztésének és fogyasztásának története szinte egyidős a civilizáció történetével, ezért is nehéz meghatározni, hol kezdték termelni, ki és pontosan mikor dolgozta fel először, vagy készítette belőle az első bort.
Régészeti kutatások szerint, amelyek az egy helyen jelentősebb mennyiségben talált szőlőmag-leleteken alapulnak, minden bizonnyal a mai széles értelemben vett Kelet-Mediterráneum területéről terjedt el a szőlő termesztése. Ugyan Kr. e. 8000 tájáról származó leletek is fennmaradtak Damaszkusz (Szíria), Büblosz (Libanon) és az ősi török város Çatal Hüyük területén, az első igazi szőlőtermelő vidék Grúzia területén húzódott – ahol ma is jelentős szőlő- és borgazdálkodás folyik. Kr. e. 7000-5000 közötti időszakból kerültek elő olyan szőlőmag-leletek, amelyekből tudósok arra következettek, hogy itt termeszthették először a később mindenütt elterjedt, Magyarország területén is őshonosként számon tartott ligeti szőlőt (Vitis silvestris). Ebből fejlődött ki aztán az úgynevezett kerti szőlő (Vitis sativa), majd 2000-3000 évvel később a Vitis vinifera, amely bortermő szőlőként vált ismertté. Ez utóbbi ősi gyümölcs bizonyult nem csupán a leginkább élvezetesnek, de élettani hatásait tekintve is a legkomplexebbnek – édes és kellemesen savas összetevőket egyaránt tartalmazott. Elterjedését az is befolyásolta, hogy míg a ligeti szőlő termesztésével járó kísérletek hosszú távon kevés sikerrel jártak, a bortermő szőlőt, amelynek maradványaira Grúziában nagyobb mennyiségben bukkantak, igen jól tudták szaporítani. A nemesítések következtében, a különböző éghajlati és talajviszonyokhoz alkalmazkodva, valamint a betegségeknek mind inkább ellenálló fajták elterjedésének köszönhetően ma világszerte sokféle szőlővel lehet találkozni a szinte áttetszően fehér színűtől a mélyfeketéig – a fürtök nagyságát, tömörségét, összetett ízeit nem is említve!
